literature

Oberon

Deviation Actions

nyulontul's avatar
By
Published:
231 Views

Literature Text

Szürke volt az ég, akár a kopott linóleumpadló. Alf dúdolva söpört fel az asztalok között. Ilyenkor szerette ezt a munkát, az esős évszakban üres volt a kikötő, pár lerongyolódott, reményvesztett csavargón kívül nem járt erre senki. Azok meg nem zavarták, a többségük eliszogatott csöndesen a sarokban, az a kevés pedig, aki beszélt, csak szórakoztatta a történeteivel. Érdekelték a bolygó meghódításának nagyotmondó meséi, a hősök és a csavargók szemszögéből egyaránt.

Megcsendült az ajtón lógó kis harang, Alf visszasietett a pult mögé. Megtörölte a kezét, elrendezte a kötényét. Mire felnézett, már ott állt előtte a vendég. Kicsi, aszott emberke volt, szakadt terepszín zubbonyban, ami vagy három számmal nagyobb volt a kelleténél. Alf úgy nézte, egykor épp jó lehetett rá; a férfi a hódítók első hullámával jöhetett, mikor még nem tudtak mit kezdeni az Oberon ezer betegségével a földiek: megtöppedtek, összefonnyadtak az idegen világban. Nagy vizespoharat készített elő, jól ismerte a veteránokat, valami olcsó sörutánzatot fog kérni, és mellé talán fél deci pálinkát.

Az öreg hosszasan piszmogott, kétszer is végigkutatta a csupazseb egyenruhát a tárcájáért, mire megtalálta. Alf nem sürgette, megvárta azt is, míg a másik átolvassa a koszos bankókat, hogy tudja, mennyit költhet. Mozgott az ajka, miközben számolt, a fiú egész megsajnálta egy pillanatra. Hát ez jutott a nagy úttörő hősöknek, annyijuk sincs, hogy a legócskább pancsból berúgjanak, ezért érdemes volt annyi áldozatot hozni! Az egykori világhódító most felpillantott, Alf szemébe nézett. Nagyon tiszta, nagyon kék volt a szeme, a tekintete éles és távoli, mint a földi ég a filmeken.

- Egy korsó csapoltat és egy kupica rumot.

A pénzt odacsapta a pultra, Alfnak elég volt egy pillantást vetnie rá, hogy tudja, nem tévedett, az öreg katona a legolcsóbból számította mindet. Adott hát belőle derekasan, miért is ne tette volna; a víz is, amivel a poharakat öblítette el, drágább volt ezeknél a löttyöknél.

Csendben ültek egy darabig, az öreg lassan kortyolgatta az italt, Alf törölgetett. Az eső kopogott a tetőn, a ventillátorok lustán kavarták a levegőt.

- Ilyen idő volt akkor is, kilencvennégyben.

Alf bólintott, hallott már róla eleget. Kilencvennégy. Mikor kitört a háborúság az oberoniak és a földiek között. Minden veterán erről mesélt, a kegyetlen harcokról az őserdők mélyén, a rengeteg halottról, és a végső, nagy győzelemről New Canberra mellett.

- Akkor láttam először tündért.

Újabb bólintás, a fiú az oberoniakról is eleget hallott már, bár egyet sem látott, mert a földiek az utolsót is agyonlőtték New Canberránál. Kilencvennégyben. Tündérek: karcsúak voltak és szépek, vékony, törékeny népség. Áttört arany ruháikban, hatalmas, lángszínű hajukat kontyba tűzve lebegtek a buja erdőségek fái között, mint megannyi trópusi madár. Alf legalábbis így képzelte. Az emberek ilyennek látták őket. Mint a tündérek a földi mesékben - úgy is hívták őket. Tündérek.

- Féltem tőlük.

Ez meglepte a fiút, mert a legtöbb katona lenézte a tündéreket. Ostobák voltak, gyengék hozzájuk képest... vagy csak szervezetlenek? Ha tízszer, hússzor annyian voltak is, mint a földi csapatok, akkor sem tudtak győzni. Nem ismertek se stratégiát, se taktikát, a logikát se talán, össze-vissza támadtak. Elvesztek az ostoba, egyéni hőstettekben.

- Nem féltek a haláltól.

Lehajtott fejjel, lassan beszélt az öreg, de most felemelte a tekintetét, és belenézett Alf szemébe. Elmosolyodott.

- Nem is öltem volna meg egyet sem, olyan szépek voltak, fenségesek; és különben sem akartunk egy újabb véres hódítást. Azt hittük, végre megvalósulhat, amiről már olyan régóta álmodunk. Együttélés hódítás helyett. Szépen indult. Ők is ezt akarták, kíváncsiak voltak, barátságosak, nem féltek tőlünk, azt hiszem, nem tudtak félni.

- Kilencvennégy tavaszán Auck mellett találkoztunk velük először hivatalosan is. Az Erdei Királyság hercegei mind eljöttek, és a flotta parancsnokai is ott voltak. És egy földi hivatalnok, no meg a tudósaink. Látni akartuk ezeket a csodabogarakat.

- Barbár pompában vonultak be. Rögtön tudtuk, hogy tévedtünk, és nem értjük majd meg egymást. Gyerekek voltak hozzánk képest, de akkor azt hittük még, hogy majd kinevelhetjük őket. Hogy ők mit hittek, nem tudom. Csak nevettek és tréfálkoztak a saját nyelvükön. A nyelvüket még a földi gépek sem tudták megfejteni, de ők rögtön, tanulás nélkül is értették a miénket. És szebben beszélték, mint közülünk bárki.

***

Fénylőn aranylott a reggel. A csattogó zászlók magasan lobogtak a bujakoronájú fák fölött, vörös lángjuk túlragyogta a távoli köde vesző hegyek csúcsai közt épp hogy csak kikandikáló hajnali nap első sugarát. A sudár fehérfalú tornyok keskenyen kígyózó erkélyein, a mennyekbe törő boltívek alatt mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte ezt az örök csodát, ahogy felizzott a pára a fényben, körbefutott a láthatáron a nap tüze, és fenn a zeniten szelíd ezüstté fakult az éjszaka bársonyfeketéje. Felsóhajtottak mindannyian, a sok fehérruhás, karcsú asszony, és lángaranyszín kaftános férjeik. Felcsavarták a hajukat, szikrázva lobogott a nappali fényben, és megtűzték hajtűikkel, ahogy az illett, hisz a Nap is tündöklő kontyba húzta össze az éjjeli párát.

Feldúlt férfi jelent meg a legmagasabb torony ablakában. Remegve kapta át a kőkorlátot, támolygott, majd' kizuhant. Sápadt volt, a haja kibontva, lobogó aranya egész a padlóig omlott, s még annál is tovább, az erkély alatt tátongó mélységbe. Riadtan nézte a tündöklő sokaság, hiszen ő volt mindnyájuk közül a legkülönb. A Hercegük. A legméltóbb, legbátrabb, legdélcegebb, és most itt áll tipródva, a legősibb törvényt sem tartja meg, hogy az Égi Atyát köszöntve napfényű haját összetűzze!

Felpillantott ekkor a Herceg, végighordozta tekintetét a liliomkecses asszonyokon és büszke, merész tartású férjeiken. Ismeretlen érzés szűkölt a szemében, nem értette senki sem, égi szép arcán a mosoly helyett torz vigyor ült, márványsima homlokát sosem látott kín gyűrte mély ráncokba. Lassan egyenesedett fel, a korlátba kapaszkodva egyre, ő, aki a legdélcegebb dalia volt, most mint aggkortól remegő roncs a botra, úgy támaszkodott két kézzel az erkély míves korlátjára.

- Álmot láttam - rebegte könnyes szemmel. Hova tűnt hangjából az erély, a sziklaszilárd akarat, ó, hova? Összenéztek a gyöngymosolyú asszonyok és riadtan ingatták fejüket párducszemű férjeik. – Égi Atyám, a Nap szállt le hozzám álmomban. Dörgő hangján szólt hozzám, mint a vihar moraja vagy a víz zúgása a Fehér Sziklánál az esőzések idején. Szava betöltötte a földet és az eget. "Tulajdon parazsamból teremtettelek titeket, az ragyog hajatokban. Dicsőségemre hajtűkkel fogtátok nagy kontyba fürtjeiteket, amint az én sugaraimat a gyémánt fellegek. De a szívetek lassan elfordult tőlem. Tüzem helyett immár tulajdon szépségteket imádjátok, a Nap fénye helyett saját hajatok ragyogásában lelitek örömötöket. Pedig nem szebbek asszonyaitoknál a gyémántszárnyú hattyúk? Sugaraim ereje helyett saját szilajságotokra vagytok büszkék. Pedig nem erősebbek férfiaitoknál a smaragd tekintetű párducok, nem gyorsabbak a fényes agancsú szarvasok? Halljátok szavam. Bűnötöket hajatok okozza, az vakít el arany ragyogásával titeket úgy, hogy az én örök sugaraimat sem látjátok már. Aki pedig az én utamat akarja járni, annak látnia kell engem. Vágjátok hát le fürtjeiteket, vessétek el a szépséget, a tunya lét örömeit, és szellemetek tüzével világítsatok! Mert aki nem így tesz, azt elpusztítom istentelen gőgje miatt."

A herceg felemelkedett, szemében újra ragyogott a tűz, de ez komorabb, fényesebb volt minden eddig látottnál. És tőrt emelt sziromfehér jobb kezében, és lenyeste homlokánál az első tincset. Úgy szállongott parázshaja a reggeli szellőben, mintha az égbolt arany párája szitálna a földre. És ezt látva a gerleléptű asszonyok és tölgyderekú férjeik közül sok zokogva borult a földre, mert látta a jövendőt a herceg szavában... És sok dacosan nézett félre, mert nem hihette ura látomását.

***

- Különös baleset volt. Körberöptettük a tündéreket az erdő felett a kissiklókkal, hadd lássanak csudát. Nézzék csak meg a nyomorult erdejüket felülről is, milyen kicsi, jelentéktelen. Egyszerre csak az admirális hajója, rajta a tündérhercegekkel, rángatni kezdett, kis híján le is zuhant. Leszálltunk, és amennyire ott az erdő közepén csak lehetett, szétkaptuk a hajtóművet. Hamar megtaláltuk a hibát, az elem, a hajó lelke ment tönkre. A Földön innen nem lehetett kapni olyat. Több száz évig kellett volna bírnia, de ember tervez... Nem tudtuk, mitévők legyünk. Hirtelen odalépett az egyik tündér, a kezében valami kis pálca csillant, letérdelt az elem mellé, és duruzsolt újra a gépezet. Csak néztünk. Odabenn a támaszponton a mérnökök is csak a fejüket csóválták, az elemben több energia volt most, mint mikor legyártották, mint amennyire tervezték. Több, mint amit fizikailag elviselne. És mégis.

- Kifaggattak minket jó alaposan, míg csak ki nem derült, hogy a csillogó kis pálca a tündér hajtűje volt, azzal fogta hátra a sörényét. Talán abban lett volna ennyi energia? Mert hogy ráolvasás, a tündérek varázshatalma, ugyan, az dajkamese - de ki tudja, véletlenül nem bukkantak-e rá valami irdatlan energiaforrásra, ami jól jönne ám a Földnek és nekünk, űrkutatóknak is. Kértünk egy hajtűt, hogy megvizsgálhassuk, akkor láttuk őket először dühösnek. Vallási jelkép volt náluk, a hajukban élő Napot imádták, érdekes keveredése volt a hitük az önhitt pofátlanságnak és a primitív természeti vallásnak. A hajtű pedig a Naphoz fűző kapocs volt, amivel felkontyolták magukat, mint a nap sugarait az Oberon fátyolfelhői.

- Persze a hajtűt könnyen megszereztük, balesetek történnek mindenkivel, még ha azt hiszi is, hogy a napot hordja a hajában. A mérnökök már izgatottan várták, és ahogy bevittük a tűcskét a laboratóriumba, kiakadt minden műszer. Olyan volt, mint a hajóink elemei. Csak milliószor erősebb. És olyan is volt, mint a földi óriásgyárakban a ritka elemtöltők. Csak milliószor erősebb. Egy ceruzavékony, hajlékony, könnyű kis pálca! Nem akartuk elhinni, pedig igaz volt.

- Kellett nekünk a pálca, és a pálca titka. Jószántukból nem adták, hát erővel kellett elvenni. De mindent megért, a tündérek pusztulását is akár. Még csak megrendezni sem kellett. Miután az egyik herceg eltűnt - a kihallgató tiszt igazán nem tudta, hogy ilyen törékenyek a csontjaik - nekünk támadt az aucki küldöttség, önvédelem volt már, jogos háború.

- Minden tündért megöltünk. Minden hajtű kellett nekünk, és élve nem adták. A haláltól nem féltek, de hogy lebontott hajjal éljenek... Bolondok voltak mind. Fanatikusak. New Canberránál már túl fáradtak voltunk célozni is, a többségnek a lábát lőttük csak el, ott hagytuk éhen dögleni az erdő szélén. A hajtűket összegyűjtöttük, a Földre szállíttattuk, ahol most is őrzik. Űrhajók készülnek belőlük és városokat látnak el árammal, vízzel, élelemmel. Mindegyik hajtű tízmillió embert. Évezredekig.

Az öreg újra lehorgasztotta a fejét, belekortyolt a sörébe, ami mostanra már langyos lehetett, és a kemény műhab dacára is vízízű. Alf elvette a rumos poharat és elöblítette a csapnál. Igen, ezt a történetet is hallotta már, ha kissé máshogy is. Az ő népe szerint a Nap büntetése érte el henye és büszke testvéreiket, akik úgy el voltak telve a hajukkal, hogy már azt imádták teremtőjük helyett. Végigsimított a fején, a vöröses borosta halkan sercegett. Fintorgott egyet. A holnapi áhítat után le kell borotválnia.
2001. június

Önképző íróköröcskénk első feladatát én magam adtam; magyarázzuk meg, hogy miért nincs a tündéreknek hajtűje. Nos... sosem voltam a könnyű feladatok híve.
© 2006 - 2024 nyulontul
Comments1
Join the community to add your comment. Already a deviant? Log In